2. Hatás

Sziasztok! Nagyon sajnálom, hogy csak egy hetes késéssel tudtam hozni a fejezetet, de igazából nem volt választásom, ugyanis a Balatonon nyaralok, meg táborban is voltam, és csak most tudtam megszerezni anyától a laptopot. De remélem már várjátok a részt, én alig vártam, hogy felrakhassam, és ezerrel készülnek az újabb fejezetek! Na, akkor nem is csacsogok, jó olvasást!

¤ ¤ ¤ ¤

– Egy lány kimentett? – kérdezte Martha, Eric édesanyja hitetlenkedve. El nem tudta képzelni, hogyan hozhatta ki egy lány az óceán hullámai közül a fiát egy ilyen nagy viharban. – És hol van?

Eric masszírozni kezdte a tarkóját, próbálta keresni a választ, megpróbált visszaemlékezni, hogy merre ment a megmentője, de egyszerűen nem bírta felidézni. Hallotta a kutyát, felült, és mire a lányra nézett volna, már nem látta sehol.

Pedig istenem, az a lány, gondolta Eric és anyjára nézett.

– Eltűnt – vallotta be. – Egyszerűen eltűnt.

– Ugyan fiam, hogyan tűnhetne el egy élő, hús-vér leányzó? – Martha kezdte úgy gondolni, hogy a fia csak túl sok vizet nyelt, nem volt eszméleténél, képzelődött. – Eric, én nem is tudom…

– Anya, ha nem ő mentett ki, akkor hogy kerültem a partra? Mondj egy, csak egyetlen egy más lehetőséget! – Eric tudta, hogy nem csak hallucinálta őt. Nem, hiszen hallotta, ahogy énekel, ahogy neki énekel. Kimentette. Hisz a vízben is érezte, amint valaki megfogja! Csak ő lehetett az! Csakis ő.

– Jól van, fiam. Menjünk, nincs még azért olyan meleg, meg fogsz fázni. Ha volt is ez a titokzatos megmentőd, biztosan jelentkezni fog. – Martha intett a kutyájának, aki, mióta ideért, az óceánt bámulta, mintha valamit vagy valakit látott volna benne. Max még ugatott egyet, majd gazdája után futott.

– Hidd el anya, megtalálom. – Eric elhatározta magát, hogy felkeresi a lányt, valamilyen módon meg fogja találni, és emellől nem tágított. Minden percét a parton fogja tölteni, és ha megtalálta, bemutatja az anyjának, és hátha alakul belőle valami. Eric bízott benne.

Ariel, egy végigmulatott, esküvős éjszaka után álmosan, mégis boldogabban kelt, mint valaha. Óriás kagylóhéjból faragott ágyát megvetette, megigazította hínárból és moszatból font, korallhímzéssel díszített takaróját, melyet már a kora nyári időkben egyébként is feleslegesnek érzett, hisz ilyenkor a víz is felmelegedett. Dúdolva ült le öltözőasztalkája székére, mely szintén kagylóból és hínárból lett, nagyon gyönyörűen elkészítve.

Ariel kihúzta a legfelső fiókját, és kiválasztott egyet a kedvenc, fekete kagylómelltartójából, melyet a szokásos módon megkötött hátul, majd felőle rózsaszínre színezett moszat-pizsamáját levette.

Uszonya reggelente egy árnyalattal sötétebb szokott lenni, és csak dél körülre éri el a gyönyörű, élénk mentaszínét. Akkor viszont tökéletesen kiemeli vörös hajzuhatagát, mely most egy kicsit kócosan lobogott a vízben. A lány megfogta fésűjét, melyet az egyik hajóroncsban tett felfedezése alatt talált, és gyengéden végigfuttatta a hajkefe fogait vékony hajszálain. Dús haja volt, így legalább három percig fésülte, míg elérte, hogy olyan legyen, amilyennek szeretné.

Ariel megdörzsölte az arcát, majd elkezdte magát vizsgálni a tükörben. Arca hófehér és végtelenül sima, mint minden sellőnek, a só ugyanis csodaszerként működött az esetleges bőrhibák ellen. Senkin egy nem kívánt bőrdémon, ahogy odalent hívták őket.

Szemei nagyok voltak, zöld írisze szintén kiemelte haját. Szempillái hosszan, sötétbarnán íveltek felfelé. Szemöldöke tökéletesen definiálta arcát. Vékony orra és telt ajkai voltak. Ahogy rájuk nézett, eszébe jutottak a férfiéi. Akinek nem tudta a nevét, de azt sejtette, hogy nem akkor látta utoljára.

A lány felpattant kagylószékéről, és dudorászva, táncolva úszott ki szobájából az étkezőbe – a férfire gondolva.

Útközben találkozott kisebbik nővérével, aki szintén reggelizni tartott. Adele türkiz uszonyával egyező kagylómelltartót viselt, melyek illettek mogyoróbarnán és aranyan csillogó hajkoronájához és szemeihez. A lány észrevette húga szokatlan viselkedését, ahogy magánkívül dúdolgat és a fellegekben jár.

– Jó reggelt, Ariel! Hát veled meg mi van? – kérdezte mosolyogva.

– Jó reggelt! Velem? Az ég világon semmi – nevetett fel, majd pörögve tovább úszott, kisebb örvényt kavarva uszonyával.

– A húgom szerelmes – tátotta el a száját, ahogy nyilvánvalóvá vált. – Bezzeg neki sikerült bepasiznia Arethaék esküvőjén – mérgelődött, de azért örült Ariel örömének.

– Kinek sikerült bepasiznia? – érdeklődött egy mély, zengő férfihang a folyosó végéről. Triton kedvesen szólt, és sietősen lánya mellé úszott. – Hadd halljam!

– Nem látod? – kérdezte Adele.

– Mit kéne látnom? – Triton értetlenkedve nézett nagyobbik lányára, aki megfogta a kezét, és elkezdte húzni őt az étkező felé.

Óvatosan kinyitották az ajtót, és kémlelni kezdtek. Ariel az egyik széken ült, haját egy rózsaszín vízililiom díszítette, melyet a folyosón elhelyezett sok csokor egyikéből tépett le. Dúdolva várt a többiekre, énekelt, néha felpattant, és körbetáncolta az asztalt, majd visszaült.

– Gyere – súgta Adele, majd behúzta apját a helyiségbe. Leültek a szokásos helyükre, de Ariel dúdolása nem szakadt félbe.

– Jó reggelt, apa – mondta dallamosan.

– Jó reggelt, Ariel. – A férfi nem értette, hogy a lányának ilyen jó kedve van, és nem is volt haragos. Pedig tegnap csúnyán összevesztek.

A reggelit behozták, a három sellő pedig csendben elfogyasztotta a tányérjukra tett planktonpudingot, mely Triton kedvence volt.

Ariel még mindig álmodozott. A férfi járt a fejében, és elképzelte, ahogy együtt élik le az életüket.

De hát még a nevét sem tudja! Hogyan öregedhetnének meg együtt?! Egyébként is, ő ember... Ne bolondozz, Ariel, gondolta. De nem tudta kiverni a fejéből.

– Köszönöm a reggelit – mondta, mikor mindannyian befejezték, majd felpattant és pörögve kiúszott.

Triton értetlenkedve nézte Ariel hűlt helyét az ajtóban. Majd Adele felé fordult, és halkan megszólalt.

– Ariel… szerelmes?

Ariel ezt már nem hallhatta, már rég messze járt, már a víz alatti utcákat rótta barátnője háza felé tartva. Mindent el akart mondani neki, amire tegnap nem volt ideje. Valahogy szétváltak, amikor a férfit kihúzták a partra. Gold eltűnt, és Ariel utána az esküvői partin sem látta.

Mikor megérkezett, bekopogott a pici kagylókból és csigákból álló, nagyon csinos ajtón, ami egy perc múlva már nyílt is. Gold mamája nyitott ajtót, kedvesen beinvitálta Arielt, aki kiskora óta ismerte már a házat, így egyáltalán nem esett nehezére beúszni barátnője szobájába. Az ajtóként funkcionáló, türkizre festett hosszú, felfüggesztett hínárok kellemesen csiklandozták bőrét és pikkelyeit.

Gold hátrafordult, mikor Ariel megérkezett, felugrott, odaúszott és üdvözölte.

– Na, mesélj! Mi volt? Ugye nem látott meg? – kérdezte idegesen, mégis izgalommal teli hangon.

– Hát, nem hinném, hogy meglátott. De… - kezdte Ariel, majd töviről-hegyire elmesélt mindent. Tudta, hogy neki elmondhatja, megbízhatott benne.

– Szóval… most szereted? Nem is ismered! – Gold ellenezte ezt a románcot. Sellő és ember között nem lehet ilyen kapcsolat, még akkor sem, ha tényleg szeretik egymást.

– Gold, te ezt nem érted. Igazából, én sem értem. Egyszerűen nem bírom kiverni a fejemből.  Tudom… tudom, hogy ember – suttogta.

– Akkor azt is tudod, hogy nem fog összejönni – mondta csalódottan Gold. Tudta, hogy ezzel a lány is tisztában van, de ismerte már, és azt is tudta, hogy Ariel ezt így nem jelentené ki. Mindent megpróbálna annak érdekében, hogy valahogyan együtt lehessenek. Erre persze semmilyen mód nincs.

– Igen, tudom… - sóhajtott, de agya már azon pörgött, hogyan láthatná újra.

Ariel pár óra múlva már újra otthon volt, a puha ágyában pihent, és még mindig a lehetőségen gondolkodott. Holnap újra felúszik, és tisztes távolból fogja figyelni őt. Hátha meghallja legalább a nevét.

Kopogtak az ajtaján.

– Tessék! – kiáltott Ariel, felült az ágyában, és várta, hogy benyissanak.

Az ajtó lassan kinyílt, mögötte édesapja alakját fedezte fel, aki kedvesen, érdeklődő tekintettel úszott lánya szobájába.

– Szia papa! – üdvözölte Ariel Tritont, majd megveregette a mellette lévő helyet az ágyán, jelezve, hogy üljön le oda.

Elkezdtek beszélgetni, régen nem voltak ilyen hosszú ideig csak ketten. Mindenféle dolog szóba jött, beszéltek Arielről, Tritonról, a lány nővéreiről, Arethaék nászútjáról. Majd Triton vonakodva rátért arra a témára, ami eredetileg nagyon érdekelte.

– Nos, kislányom. Már te is felnőtt vagy… – kezdte. – Gondolkodsz már a, khm… házasságon?

– Ugyan, papa – kuncogott. – Kivel házasodnék össze?

– Nos, a mai nap láttam rajtad, hogy nagyon a fellegekben jártál. Csak nem megismertél valakit a nővéred esküvőjén? – érdeklődött Triton, de próbált nem erőszakoskodni. Ha Ariel beszél, hát beszél, ha nem, hát nem.

De azért mardosta a kíváncsiság, hogy milyen sellőfiú csábíthatta el az ő gyönyörű, magabiztos lányát.

– Ja, hogy az. – Ariel kissé elkomolyodott. – Ő messze van, és amúgy sem sikerülne. Ő... más.

Ariel az ismeretlen férfiról beszélt. Egy emberről. De Triton nem tudhatja meg, hogy beleszeretett egy emberbe, akit eddig egyszer látott. Nem tudhatja meg, mert akkor… Bele sem mert gondolni, az apja mekkora perpatvart csapna, hogy megint felúszott a felszínre, és kimentett egy embert! Egy embert, akiket minden sellő megvet, mert mások, mert ha tudnának a sellőkről, akkor kísérleti patkányokként kezelnék őket.

De Ariel tudta, hogy ez nem így van. Ariel bízott az emberekben. Nem lehet az összes olyan rossz!

– Hogy érted, hogy más? Mesélj róla – kérte apja.

– Ő... Ő kedves és magabiztos… - Ariel csak tippelhetett a férfi tulajdonságaira, hiszen nem ismerte. Mégis álmodozva mesélt a férfiról. – Jégkék szeme van és ébenfekete haja, és ahogy kuszán állt, mikor eszméletlenül feküdt a parton…

Úristen!

Ariel a szájára tapasztotta a kezét. Elszólta magát! Most mindent elrontott. Mindent! Teste remegett a félelemtől, velejéig rettegett attól, hogy mi fog most történni.

– Mi az, hogy a parton?! – Triton kikelt magából. Hangosan kiabált. De nem csak azért mert dühös volt. Ő is félt. Féltette a lányát, hogy mi lesz, ha egy olyan ember elkapja, és ő soha nem láthatja többet. – Mit kerestél a parton?!

– Én… muszáj volt kimentenem, vihar volt, és megfulladt volna! – Ariel zokogott, gyűlölte, amikor apja kiabál vele.

Triton mérgében felborított egy széket, ami a homokot felkavarva esett a padlóra.

– Eggyel kevesebb lenne belőlük! – kiáltotta, de azonnal meg is bánta, mikor lánya szemeiből ömlöttek a könnyek, amik, bár a sós vízzel egyesülve nem igazán voltak kivehetők, összetörték Triton szívét.

De most nem enyhülhet meg! A lányának meg kell értenie, hogy nem léphetnek kapcsolatba az emberekkel, mert megbánják. Sőt, a felszínre sem mehetnek fel! Soha!

– Apa, ne mondj ilyet! – kiáltott a lány, és arcát a kezeibe temette. Vállai rázkódtak a sírástól, alig kapott levegőt.

– Nem mehetsz fel oda többet! Megértetted? – ordította Triton, majd, mivel választ nem kapott, hátat fordított a lányának, kiviharzott a szobából, és becsapta maga után az ajtót. Bár a víz visszafogta a lökést, még így is óriásit csattant.

Ariel egy órán át zokogott az ágyában, szemei már fájtak, vörösek voltak. Majd valami furcsa hangot hallott. Mintha valaki a nevén hívná. Ariel ijedten felkapta a fejét, beletúrt a hajába és fülelni próbált. Körbenézett a szobában. Nagyon félt, nem volt ismerős számára a hang, melyet az ablak felől hallott. Odafordult, egy elmosódott alakot látott. Megpróbálta kivenni a szavakat.

– Gyere velem!