0. Prológus

Drága olvasók! Végre megérkezett a prológus, remélem tetszeni fog! Köszönöm azoknak, akik idetévedtek, és mérhetetlen hálával tartozom az eddigi feliratkozóimnak a bizalmukért. Már nagyon vártam a "megnyitót", szóval most hivatalosan is elkezdem a blogot! :)

¤ ¤ ¤ ¤

A szélesen elterülő óceán csendes volt, a Nap sugarai megcsillantak a sima víztükrön. A jó idő ellenére csak elszórva jártak hajók, és a part is teljesen üres volt. A nyílt óceánon viszont, a felszínen néha felbukkant itt-ott egy vörös hajzuhatag.

A lány mindig kihasználta az ilyen alkalmakat, hosszú ideig vizsgálta a területet, majd mikor mindent tisztának talált, kidugta a fejét a vízből. Ilyenkor megdörzsölte a szemét, vizes haját kisimította az arcából, és élvezte, ahogy a napsugarak visszatükröződnek vizes, hófehér arcáról.

Ugyanis a lánynak az óceán fenekén esélye sem volt arra, hogy lebarnuljon. A víz éppen annyira engedte le a fényt oda, ahol a lány él, hogy egészségesek maradjanak. A barnulásra egyik sellő sem gondol. És, bár a lánynak sem ez volt minden vágya, szerette a napsütést.

A többi sellő nem merészkedne fel a felszínre. De Ariel más. Ő vakmerő, és bármit megtenne azért, hogy ha csak a legcsekélyebb időre is, de kikerüljön a vízből, hogy egy kicsit kiszáradjanak a pikkelyei, majd később újra, vízre szomjazva bevesse magát az óceánba, és újratöltődjön.

 Mindig ezen gondolkozott. Mindig, amikor feljött a felszínre, megfordult a fejében, hogy kiúszik a partra, sütteti magát egy kicsit a napon. De ahhoz túlságosan is félt az édesapjától. Aki még azt sem engedi meg neki, hogy a fejét kidugja a csípős levegőre.

Mert Ariel apja sosem tudott arról, hogy a lánya ilyenkor hol szeli az óceánt. Triton úgy tudta, hogy ilyenkor Golddal mennek el úszni egyet és közben beszélgetnek.

Gold az egyetlen, aki tudta, hol ficánkol Ariel. A lány szokott fedezni neki, hiszen, ha az apja megtudná, hogy a lánya felmerészkedett a felszínre, ahol bármi baja eshet… Mindenesetre Goldban meg lehetett bízni, ő volt a leghűségesebb barátnő, akit Ariel csak el tudott képzelni. Ráadásul, egyszer el is kísérte a lányt, hiszen már ő is unta, hogy folyamatosan a hínárokat és a kagylókat számolgatja, amíg Ariel kalandozik.

Alapvetően Arielnek mindene megvolt. Egy szigorú apa, aki ráadásul egyfajta „fejes” volt odalent, egy legjobb barátnő, testvérek, és egy olyan dolog, amiről minden halandó lány álmodna. Uszonya volt. Egyetlen dologról mégsem tudott megfeledkezni. Arról, hogy mennyire szeretné, ha a lábai végre különválhatnának, érinthetné a talpával a földet, és a lábujjai közé szoríthatná a homokot.

Valaki meghúzta Ariel uszonyát, mire a lány még utoljára egy szomorú pillantást vetett a már lemenni készülő, ragyogó Napkorongra, sóhajtott egyet, majd lemerült a víz alá, uszonyával megzavarva egy kicsit a még mindig nyugodt felszínt. Szemeit egy kicsit bántotta a sós víz, mivel ezalatt a fél óra alatt elszoktak tőle, de ez hamar elmúlt. Vörös haját átitatta a víz, ilyenkor még gyönyörűbb, teltebb színe volt. Az áramlások ide-oda sodorták hullámos hajtincseit, és cirógatták a lány érzékeny bőrét és pikkelyeit.

- Ariel! Neked nem a nővéred esküvőjén kéne lenned? – kérdezte idegesen Gold, aki részben felelős volt a lányért, hisz Triton mindig a lelkére kötötte, hogy vigyázzon az ő kicsi lányára.

Ariel a szájához kapta a kezét, és nagyra nyitotta a szemét.

- Teljesen elfelejtettem.