1. Első pillantás

Meghoztam az első fejezetet! Remélem, tetszeni fog, ez jóval hosszabb, mint a prológus, remélem, arra most nem lesz panasz^^ Igazából, a helyzet az, hogy jövőhéten nem a "megszokott" időben fogom hozni a fejezetet - hétfő, öt-hat óra fele -, hanem valószínűleg csak szerdán, ugyanis táborban leszek, a fejezetek pedig a laptopon vannak. Ez ugye, annyit jelent, hogy bármennyire is szeretném, nem fog összejönni. :c Viszont ez a fejezet most itt van, véleményeket kommentben, pipában, chatben is szívesen fogadok - de semmi sem kötelező -, olvassátok szeretettel. xxx, Janet

¤ ¤ ¤ ¤

A kikötő felett hatalmasodó felhő eltakarta a Napot, ezzel megfékezve a sugarakat, és kellemes időt biztosítva az öt férfinek, akik a fehér, Marine nevet viselő hajó előtt készülődtek. Halász és horgászfelszereléseket pakoltak a hajó elejébe, míg az egyik a kapitányfülkében várt az indulásra.

– Tökéletes időnk lesz, nem fogunk meggyulladni – állapította meg az egyik, negyvenes évei elején járó halász férfi, miközben az egyik halászhálót cipelte fel a hajóra.

– Igen – helyeselt egy másik, szőke, körülbelül egyidős az előzővel. Ő volt a kapitány, és a fülkéből kényelmesen szemlélődött a kikötőbe, figyelte az arra járó kevés embert és a szebbnél szebb hajókat. – Ti, az ott nem Eric? Tudjátok, a villa új tulajdonosa.

– De, lehet, hogy ő az. Eric! – kiáltotta az egyik férfi földre helyezve a vállára nehezedő, sós vízzel teli ládát.

A padon ülő férfi elbambulva meredt az óceán kékjébe, és figyelte, ahogy a felhők mozognak az égen. Majd nevét hallva felemelte az állát, és a hang irányába fordult, mely a tőle balra lévő mólóról jött. Hunyorított, s a hajóról őt figyelő férfiak alakját vette ki.

Felállt és lassú léptekkel elindult a Marine felé. A móló elejéről már könnyedén felismerte a férfiakat – apja barátai voltak, tőlük szokták rendelni a halat.

Kellemes, nagy léptekkel haladt, majd megállt a hajótól pár méterre.

– Üdv – mondta fáradtan, és intett a Marine-on lévő, munkába készülő halászoknak.

– Hogy s mint, Eric? - kérdezték baráti hangnemben.

– Durva estéd volt? – kérdezte a legfiatalabb nevetve, Ericcel egykorú lehetett, a harmincas éveik elején jártak mindketten. Régi jó barátok voltak, lévén, hogy apáik is jó viszonyban voltak.

–  Őszintén? Eléggé – felelte, és a tőle már jól ismert, féloldalas mosolyra húzta az ajkait.

– Nem jössz el velük? Khm, kijózanodni? – invitálta meg a legfiatalabb, míg a többiek folytatták a pakolászást, felkészülve az indulásra.

Eric rápillantott az óceánra, pár másodpercig elmerült a habokban, a kék vizet vizsgálta, majd köhintett egyet, és ugyanazon a fáradt, másnapos hangszínen válaszolt.

– De, kösz, Roland – azzal fellépett a hajóra átvezető fapallóra.

Helyet foglalt a kapitánykabinból szerzett fa székre, fejét a víz felé fordította, és gondolkozni kezdett.

Tegnap elrohant otthonról. Édesanyja teljesen kikészítette, akaratos asszony volt, és már évek óta nyaggatta a fiát. Nem volt szokása, de tegnap kiakadt, és elment bulizni. Bement egy helyi szórakozóhelyre, rendelt néhány kört a kedvenc szeszesitalából – whisky –, néha beállt táncolni egy-egy számra, majd visszaült, és kacéran mosolygott a bár legcsinosabb nőire, akik visszamosolyogtak őrá, de ennél több nem történt. Legalábbis ennél többre nem emlékezett.

Ma meg kell látogatnia az anyját, és meg kell mondania neki, hogy nem fog megházasodni. Addig nem, amíg meg nem találja a tökéletes nőt… Akit valószínűleg nem egy helyi bárban fog megismerni.

Eric egy fehér, fénylő villámot vett észre a szürke égen, ami amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen is ment. Fél perccel később egy hatalmas mennydörgés zengette meg az egész óceánt. Az égi jelenségek félbeszakították a halászok könnyed beszélgetését, akik most egymásra néztek, és sietősen, idegesen intettek a kapitánynak, hogy azonnal forduljanak vissza, ugyanis ebből nem várt vihar lesz.

De eleredt az eső, feltámadt a szél, a hullámok felcsaptak. Már késő volt.

Ariel óvatosan kinyitotta a nagy feldíszített ajtót, és barátnőjével megpróbált észrevétlenül beúszni a templomként funkcionáló épületbe, ám ezzel kudarcot vallott. Minden szem rá szegeződött, a lány pedig egyből kiszúrta édesapja tekintetét, ami szinte villámokat lövellt. Szerencsére a szertartás még nem kezdődött el, Ariel el nem tudta képzelni, apja akkor milyen mérges lenne. De nem is akarta.

A helyiség kezdett visszacsendesedni, a sellők előre fordultak, és várták, hogy a fiatal jegyespár beússzon az oltár elé. Ariel Goldhoz fordult, és csendben suttogott valamit a fülébe.

– Nem tudom, hova lennék nélküled – mondta, majd kicsiben megölelte barátnőjét.

– Valószínűleg már rég szobafogságban – nevetett halkan Gold, és hátra simította szőke haját.

A pap és Aretha vőlegénye, Hugh az oltárhoz úsztak. A fiatal férfi fehér inget és fekete zakót viselt, uszonya pedig a szürke árnyalataiban csillámlott. Fura öltözködési mód, de sellőfarokra csak nem húzhatnak nadrágot és cipőt. Elkezdődött a templomi zene, és az ajtók kinyíltak. Majd lassan, kecsesen megjelent Aretha, fehér habos-babos ruhában és gyönyörűre formált hajjal. Egyik kezében tengeri növényekből készített gyönyörű csokor volt, másikkal pedig Tritonba karolt. Ariel észre sem vette, hogy apjuk eltűnt az első sorból. Így úsztak fel ketten az oltárhoz. Mindenkinek könnyezett a szeme.

Egy hosszas, unalmas szertartás után a két fiatal kimondta a boldogító igent, majd az egész násznép átúszott Arielék otthonába, hogy ott ünnepeljék meg Aretha és Hugh egybekelését.

– Merre jártál? – kapta el a lány karját édesapja, és behúzta az egyik üres szobába. – Miért késtél?

– Én… én… Golddal voltam. Dolgunk volt – felelte a lány nemes egyszerűséggel, ám apja nem hitt neki. Kételkedve meresztgette a szemeit a lányra, majd észrevette az árulkodó jelet, amit mindig, mikor Ariel a felszínre úszik. Enyhén bepirosodott volt a szeme.

– Fent voltál! Megint felúsztál! – mondta idegesen Triton, aki már az ujjait tördelte, és nem tudta elképzelni, mivel tudná rábírni a lányát arra, hogy maradjon lent a tengerfenéken, és üljön nyugodtan.

– Apa, huszonnégy éves vagyok, nem kéne már pesztrálnod, nem hiszem el, hogy még mindig kiakadsz ezen! Tizenhat éves korom óta látogatom a felszínt, óvatos vagyok, eddig semmi bajom nem esett. Nyugi – csattant fel Ariel. Nagyon felbosszantotta, hogy az apja még mindig úgy kezeli, mint amikor tizenhat volt.

– Tudod mit? Akkor menj! De ha bajod esik, tudd, hogy figyelmeztettelek! – mondta Triton, azzal kivágta az ajtót, és kiúszott a helyiségből, egyedül hagyva Arielt.

A lány hirtelen felindulásból utána indult, majd mikor meglátta a friss házaspárt, odaúszott hozzájuk.

– Aretha, Hugh! Nagyon gratulálok nektek! Legyetek boldogok – mondta és megölelte nővérét és annak férjét. – Én most, ha nem haragszotok meg, elmegyek, úszom egyet, nagyon rosszul érzem magam.

– Persze, menj nyugodtan – felelte Aretha, aki láthatóan a legboldogabb menyasszony volt az egész óceánban. Talán még a földön is.

Ariel kiviharzott a házukból, és bár bűntudata volt, amiért ott kell hagynia a nővérét ezen a szép napon, még kettő óra sem volt, később visszamegy. És elindult a felszínre.

– Várj meg! – kiáltott utána valaki. Száz közül is felismerné - Gold volt azt. Nem vette észre, mikor jött utána. – Hova mész? Fel?

– Hova máshova? – kérdezte a lány, és újra sebesen nekiindult. Szelte a vizet, haját lobogtatták a lágy hullámok, vörös színe élénkebb volt, mint valaha. – Apám megint rájött.

Gold hirtelen Ariel mellett termett, ez meglepő volt, ugyanis sosem próbálkozik utolérni a lányt.

– Ariel, csak ideges vagy – mondta aggódóan, igazgatva a hínárból font arany melltartópántját, ami kegyeskedett lejönni, mikor Ariel felé úszott. De hiába mondana most akármit a lánynak, már nem sok volt a felszínig, most már nem fordítja vissza.

– Azt nézd! Egy hajó! – mutatott a felszínre, ahol egy közepes méretű hajó fenekének sötétségét vették ki. – Érzed a hullámokat? Itt valami baj lesz.

A hajó hánykolódott, a víz szinte teljesen ellepte az egész fedélzetet. A halászfelszerelések ide-oda csúsztak a padlón, míg a halászok megpróbáltak mindent megtenni azért, hogy ne szenvedjenek hajótörést. Eric pedig csak idegesen forgott körbe-körbe, nem tudta eldönteni, hogy ha megpróbál segíteni, akkor azzal a célját éri el, vagy csak még nagyobb galibát okoz. Inkább csak állt egy helyben, és érezte a közelgő hullámokat, amik nemsokára maga alá fogják sodorni őt, ha a hajón lévő férfiak így haladnak. Persze nem lenézte őket, csupán ideges volt, hogy talán haragban válik el az édesanyjától. Semmi más nem érdekelte, csak ez. Nem a saját élete zavarta, hanem az, hogy az anyját megenné a bűntudat, ha most Eric meghalna.

Egy óriási hullám csapott fel a hajón, majd még egy. Ám a következő volt a legsúlyosabb. A hajót felborította, minden és mindenki beleesett a sós óceán vizébe. Eric megpróbálta kinyitni a szemét. Elsőre borzalmasan csípte a sós víz, majd szépen lassan kezdte elviselhetőnek érezni. Mindent, ha a túlélésről van szó. Kiúszott a hajó alól, és megpróbált a felszínen maradni. A legutolsó dolog, amit érzékelt, hideg kezek voltak a derekán.

Biztos csak képzelődöm, gondolta, és lecsukódtak a szemei.

Ariel kezei szorosan fogták a férfi derekát, fejét pedig kidugta a vízből. Levegőért kapott, és erőt gyűjtött. Ki kell mentenie a férfit.

– Gold, segíts, nem bírom egyedül megtartani – nyögte barátnőjének, aki már úszott is, és kezeivel megtámasztotta a férfi csípőjét. – Jó, most vigyük ki.

Nehézkesen úsztak a part felé, az ismeretlen súlya elképesztően megterhelt két sellőlányt. De ha egy kicsike esély is volt arra, hogy el tudják vonszolni a hullámokon a partra, akkor Ariel és Gold minden apró reménysugarat megragadtak, és teljes erejükből húzták maguk után a férfit, erőseket rúgtak uszonyaikkal, és ügyeltek, hogy a feje mindig kint legyen a vízből. Hosszú percek elteltével végre kisodródtak a homokos partra, ahova kitaszigálták az ismeretlent, és megvizsgálták, életben van-e még.

– Dobog a szíve – állapította meg Ariel. – És lélegzik is.

Ariel felemelte a fejét, és megpillantotta a férfi arcát. Csak most vette észre, hogy mennyire szenvtelenül helyes. Mennyi idős lehet? Harminchárom éves? Nem több, vagyis nem sokkal. A lány kisimította az arcából a kusza, vizes, fekete hajtincseket, és végigsimított a férfi mozdulatlan arcán.

– Milyen gyönyörű – suttogta, közelebb kúszott, és kisimított egy vizes fekete hajtincset a férfi szeméből, ami még mindig csukva volt.

Már csak fel kell ébrednie, gondolta Ariel, és elkezdett dúdolni, majd a dúdolás énekléssé hangosodott. Gyönyörű hangja szinte végigrepült a szél szárnyán, és betöltötte a kis partot. Egyetlen hiba sem volt a dalban. Minden hang a helyén volt, úgy szólt, mintha az angyalok énekelnének.

A férfi szempillái megremegtek, majd lassan, nehézkesen felnyíltak fájó szemei.

Eric csak egy sziluettet látott, mivel a felhők mögül végre előbújó, lemenő napsugarak a lány háta mögül sütöttek. De a hang gyönyörű volt, elkápráztatta őt, és soha nem akarta abbahagyni a hallgatását.

Az énekhangot éles ugatás szakította félbe. Eric oldalra fordult, de még nem látott senkit. Mire újra visszanézett, a lány eltűnt.

Csak képzeltem? Nem, biztosan nem. Itt volt. Kimentett.

Hirtelen újra éles hangot hallott, kutyaugatást, ami a háta mögül jött. Egy kutya az óceán felé ugatott, mintha látott volna valamit. Vagy valakit. Majd pár perc múlva elhalkult, és Eric valami nedves, tapadós dolgot érzékelt az arcán. Valami nyaldosta. Felült, és megtörölte az egész fejét, ezzel megszabadulva a nyáltól és a sósvíztől egyaránt. Édesanyja kutyája volt az, aki rátalált, és örömében össze-vissza nyálazta.

– Eric! Úristen Eric, jól vagy? – hallotta meg a távolból édesanyja hangját, amint aggódóan szólongatja. Meglátta az apró termetű, ám jó erőben lévő nőt, aki futva közeledett a fiához. Eric felpattant, és anyja elé szaladt. Megölelte, és csak ennyit mondott:

– Jól vagyok. Egy lány kimentett.